"De ha valaki meghal, mindig úgy gondoljuk, már minden késő, bármi legyen is az, különösen várni rá, és pusztán arra szorítkozunk, hogy töröljük a névsorból. A hozzátartozóinkkal is ugyanígy vagyunk, még ha ez nehezebb is és el is siratjuk őket; a képük elkísér az utcán és odahaza is, és ha egy ideig azt hisszük is, mégsem leszünk képesek soha hozzászokni a gondolathoz. Noha már az elejétől fogva –a haláluk pillanatától- tudjuk, hogy többé már nem számíthatunk rájuk, a legapróbb dologban sem, egy közönséges telefonhívás vagy egy ostoba kérdés erejéig sem („Nem hagytam otthon a kocsikulcsot?” vagy „Hánykor mentek el a gyerekek?”) semmiben. A semmi az semmi. Valójában érthetetlen jelenség, hiszen ténykérdésről van szó; mégsem természetes, ha valaki nem jön többé, nem szól többé, és egy lépést sem tesz többé – sem felénk, sem tőlünk elfelé-; ha nem néz ránk és el sem fordítja tőlünk a tekintetét. Nem is értem, hogyan felejtkezhetünk meg olykor – ha már eltelt egy kis idő és távolabb kerültek tőlünk -, arról, hogy örökre elnémultak."
(Javier Marías: Beleszerelmesedések)
