"Én azt tudom, hogy nekem nagy álmokból szőtt életre van szükségem, magasröptű céljaim vannak, érdekes találkozások elé nézek: kell, hogy legyen feladatom, amiért megbecsülnek. Kell, hogy legyen előttem cél, értelem, amely túlmutat azon, amit óráról órára teszek. Lehet, hogy ez korlát, de ilyen a természetem, máskülönben kiégek. Csakhogy engem nem a magányos vállalkozók fajtájából gyúrtak, nem akarom egymagamban körülvitorlázni a földet siker és dicsőség reményében. Én nő vagyok, és végül is ez az az egyetlen létezési forma, amelyben frusztráció nélkül élhetek. Tudok tervezgetni, ötleteket szövögetni, továbbgondolni, talán még végig is viszem őket, de nem egyedül, és nem olyan ügyet, ami csak az enyém. Azt gondoltam, hogy együtt, veled bátorságra kapnék, és felépíthetnénk valami fontosat és hosszú időre szólót, amelyben egymásra találhatnának mindkettőnk várakozásai és álmai. Ehelyett a kezdeti fellángolás, egymásra találás, érdeklődés mélysége és emésztő hite, meghittsége után, hirtelen a senki földjén találtam magam, két ellentétes és egyformán bénító feltétel között ingadozva. (...) Hiányzott a folytonosság, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy közös életet építsünk, amelyben jól megférnek egymással az intimszférák és közös terek. Ehelyett csak az örökös függés a jelentős, a mindig mindent futtában, vagy egymáson csüngünk, vagy végtelenül távol vagyunk egymástól. Soha semmi konstruktívat nem hozunk létre, a végén lenullázódunk, éppen az alkotó energia vész ki belőlünk."
Andrea DeCarlo: Olyan, mint az élet
