"Mikor Blanche látta, hogy Strickland szenvedélyes pillanatai ellenére is tartózkod ómaradt, biztosan megrémült, és látnia kellett, hogy mint egyén azokban a pillanatokban sem jelentett semmit a férfi számára, aki csupán gyönyörűsége eszközének tekintette; aki még mindig idegen volt, s akit ő mindenféle megható módon próbált magához kötni. Körülvette kényelemmel, és nem látta, hogy a kényelem nem fontos neki. Fáradozott, hogy a kedvenc ételeit adhassa elébe, és nem látta, hogy közömbös neki, mit eszik. Félt egyedül hagyni őt. Szinte üldözte a figyelmességével, és ha kedvesében elült a szenvedély, igyekezett újra felgyújtani, mert legalább olyankor azzal áltathatta magát, hogy fogva tartja. Talán az értelmével tudta, hogy az így kovácsolt lánc csak felkeltette a férfi romboló ösztönét, mint ahogy a tükörfényű kirakatüveg láttára viszketnek az ember ujjai egy jókora téglára; de a szív, okoskodásra képtelen szíve, tovább járatta vele azt az utat, amelyről jól tudta, hogy végzetes. Biztosan nagyon boldogtalan volt. De szerelmének vaksága elhitette vele, amit hinni vágyott, s az ő szerelme olyan nagy volt: lehetetlennek tartotta, hogy ne keltsen viszontszerelmet."
Somerset Maugham: Az ördög sarkantyúja (Paul Gauguin életregénye)
